A napokban ért olyan kritika, hogy bizonytalan vagyok önmagamban. Aki a blogomat lelkiismeretesen olvassa, az tudja, hogy az egész kb. erről szól. Hiszen mi másnak írnám ki a gondolataimat, hogyha olyan fenejól tudom, mit kell tennem.
Bizonytalan vagyok, igen, keresem az utam, a helyem, mert még mindig nem találtam meg. Tegnap este ebben megint megerősítést nyertem, bár nem olyan élesen, mint nyáron. tény, hogy én magányos vagyok. Ezt most nem nyavalygásnak szánom, hanem ténymegállapításnak. Ezt el kell fogadnom, és így érvényesülni. Próbálok mindent megtenni, hogy ne így legyen, de attól még ez van. Hogy miért van ez? Vannak barátaim, nagyon is jó barátok, nem vagyok egyedül. Egy kezemen meg tudom őket számolni, és ez így van jól - a mennyiség a minőség rovására megy :) Az a baj csak, hogy különböző okok miatt nem tudom a társaságukat élvezni.
Három éve költöztem ebbe a városba, ahol szinte senkit sem ismertem. A főiskola alatt szerzett barátokból egyetlen egy jött velem ide, ő Olaf, és benne is van a barátok körében. Viszont ő rocker, az a vérbeli. Én csak szeretem a műfajt, de nem hitvallásom, így a közös szórakozás nekem kissé kényszeredett. Igazából egész sok koncertre elmegyek vele, élvezem is, jól érzem magam, de nem érzem magaménak. Ő meg egy klubba... Max ha fegyverrel kényszerítenénk. De nem is baj, jól van ez így. van partyarc barátom is, épp két napja jöttek a városba előszilveszterezni. Erre körülbelül évente 1-2× van példa, távoli barátok.
Az a baj, hogy középiskolában zárkózott gyerek voltam, fősulin már javult a helyzet, de akkor romlott meg otthon igazán (Anya betegsége, és amit hozott magával). Lelkis gyerekként ez azt jelentette, hogy minden hétvégén húztam haza, segíteni, stb, a többi szabadidőm jelentős része pedig diákmunkákkal kellett teljen. (Inkább, mint a diákhitel, amit most is nyögnék). Azért így is tettem szert barátokra, év vége felé lett is egy nagy csalódás belőle - erről majd egyszer írok. Az elmúlt három évben új barátokra nem tettem szert, csak ez a munkatársi viszony, és néhány barátok barátai... És ez az, ami zavar! Amiért (jogtalanul) haragszom Katára, hogy Olaffal járnak el szórakozni. Az, hogy vele összejöttem, az is annak útján történt, hogy megismertem Olaf barátait, őt is. (Túlságosan is.) Most viszont az a baráti kör őt ismeri meg, nem engem. Ha „mennek” bulizni, és Kata megy, akkor én nem. Szeretném azt hinni, hogy csak azért nem fordítva van, mert többen vannak (Fasznyakkal már ketten...). Ilyen szempontból nagyon jó választás volt ő, mert amikor együtt voltunk sok közös ismeretség volt kilátásban. Ezt jó volt magamban tisztázni, a haragom okát. Megoldását sajnos továbbra sem tudom.
Katához még annyit, hogy karácsony után volt a születésnapja. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy felköszöntsem, Olaf is ajánlotta, hogy persze, protokollokat betartva egy hívást megér. Pláne, hogy anno az én születésnapomon nagyon is megleptek, bár akkor másmilyen volt a viszonyunk. Mindezek ellenére mégis elmaradt a hívás... Aznap tette ki facebook-ra, hogy kapcsolatban vele: Fasznyak (sajnos nem pont így volt írva :P ) Ettől úgy elment a kedvem, hogy felhívjam, a még próbálkozó exnek éreztem magam, és inkább nem tettem. Úgyse tart igényt rám, mert hát olyan marha boldog... Úgy látszik tévedtem, mert pár napra rá letiltott az üzenőfaláról. (Lehet csak én komplikálok ebbe összefüggést, lehet csak most találta meg a funkciót :) Mondjuk én már eleve kiszűrtem őt az én falamról, nem akartam látni az ömlengéseket - de nem tiltottam le az enyémről. (Milyen szép is a hangtalan civakodás a virtuális térben...) De a jó az egészben, hogy nem zavar. Nem érzek lelkiismeret-furdalást, inkább megkönnyebbülést, pedig tudom, hogy szent meggyőződése szerint egy szar-szemét vagyok most, de... nem érdekel. És ennek örülök.
Na kanyarodjunk el Katától egy kicsit az előző témához. Tegnap is elugrottam bulizni, szóló módban (a fent említett okokból egyedül). Nem sajnálni magam mentem oda, hanem jól érezni. Szoktam, nem újdonság. Összeismerkedtem néhány csajjal, az este folyamán sokat dumáltunk, így nem tudtam beadni nekik, hogy itt vannak valahol a barátaim... Mikor mondtam, hogy egyedül vagyok, akkor az tetszett, hogy a csajszi ezt „tök vagány” dolognak tartotta, hogy nem vagyok semmi, hogy így is ilyen jól tudom érezni magam. Ez jól is esett, meg kicsit el is szomorított... Hiszen nem önszántamból megyek egyedül. Talán ez egyszer megváltozik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
