Szakdoga leadva! A kezemben is tarthattam, egészen addig, amíg a nyomdából bevittem a suliba. Az utóbbi időben kb. lemerült az akksim, annyit melóztam rajta. Így kötelező jelleggel felírtam magamnak erre a hétre szigorú semmittevést, tisztán, nem keverve.
Persze a leadás napján még nem pihenhettem, mert estére invitálást kaptam Katától hozzájuk ünnepelni, mert ő éppen letudta a tanév záróvizsgáját, nomeg hamár ott vagyunk, igyunk rám is! :) Mikor kérdezte, hogy „esetleg...” meg „volna-e kedvem...”, akkor azonnal rávágtam, hogy igen, akarom! Az utóbbi időben nagyon húzós volt már vele a kapcsolat. Már fel se mentem chat-re (a szakdogázásra hivatkozva), hogy ne érezzem azt, mennyire nem törődöm vele. De persze azért majd minden nap felhívtam, hogy tartsam benne a lelket. Bár egyszer nem tettem, legalább egy sms-t várt. Ilyenkor nem lebasz, meg nem követelőzik, csak úgy kibukik belőle, hogy „jó lett volna...”. Szóval hogy most hívott, gyorsan eleget akartam tenni a nagy hiányosságnak, és lemenni hozzá.
No mindegy, vissza az estéhez: hulla fáradt voltam. Legalább két hét kialvatlanság dolgozott bennem. Teraszon dumálgatás, pezsgőzés haverokkal, közben csillogó szemei áradoztak arról, hogy „végre itt vagy!”.
Sokat gondolkoztam azon, hogy ez így már nem jó. Nem csak az ő hibája, mert bennem is dolgozik a szabadságvágy, de mégis más lenne a dolog, ha nincs ennyi hiszti és szenvedés közöttünk. Gyakorlatilag a legjobb indulattal is folyamatosan csak megbántom, benne a hiány pedig mindenféle formában bontakozik ki, legutóbb például az ok nélküli féltékenykedés. De az a jó benne, hogy belátja a hibáit,és változtat rajtuk. Nem olyan makacs, de mégis előjönnek ezek belőle.
Mikor kettesben maradtunk, egy nagy ölelésre magamhoz szorítottam. Olyan igazira, de nem is akart elengedni. Hallottam, éreztem a lélegzetén, hogy a könnyeivel küzködik, de vesztett, és kicsordultak az arcán végig. Nem sírt, csak megkönnyezte, hogy velem van. Nem akartam beszélni. Nagyon fáradt voltam hozzá - így is, amit addig beszéltünk szinte csak hablatyoltam. De annyit mondtam, hogy ne sírjon, nem érdemlem meg. Merthogy aki megérdemli, az nem ad rá okot, aki okot ad rá, nem érdemli meg. Bár megfogadtam magamban, hogy amíg ő nem kezdeményez, nem fogok rá mászni, hát de mégis :) Sose egyhangú vele a szex, de most még jobb volt, az az igazi, nagybetűs szeretkezés esett meg. Akármilyen fáradt is voltam, hihetetlen jó volt. Közben pedig egyszer a fülembe súgta, nagy sóhajok között, hogy „hiányoztál... nagyon!”
Másnap ugy már munka volt, amit aliig tudtam ébren tölteni. Ráadásul túlórázhatok, mert a nyomda is munkaidőben van nyitva, aztán le kell dolgozni a kiesést. Tegnap végre lefeküdtem (volna) aludni, beszéltem is előtte vele, hogy most hamar kidőlök. De amikor félálomban voltam, még felhívott... Felhívott azért, hogy hogy értettem azt, hogy nem érdemlem meg a könnyeit? Mondom ne, ezt ne most, most se vagyok frissebb, meg akkor már elmondtam - erre gyors elköszönés után letette. Mondom miiii?! Hát most volt egy „minden rendben” esténk, most hogy jöhet (máris) újra ilyenekkel?! Visszahívtam, és megkérdeztem, hogy mégis mire gondolt, hogy érthettem én azt? Hát hogy ő nem érdekel engem annyira, hogy érdekeljenek a könnyei. Ne nézz, én sem értem...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
