Utálom, amikor bénázok. Itt tervezgetem, hogy majd májusban időszerű lesz a fizuemelés-kérés. Már fogalmazom magamban, hogy milyen "szöveggel" fogom előadni, hivatkozván a munkám jó minőségére, hogy ha kell, túlóra belefér, meg minden. Erre tegnap megint a kisfőnök egyik cuccán kellett dolgoznom, hát na, mégiscsak más összetett(ebb) munkája. Nem akart működni. Direkt ültem rajta még egy pár kört, hogy akkor is rájövök, hol hibázik, viszont mivel többször előfordult már, hogy hagyott a munkája némi kívánni valót maga után, így segítségét kértem, hogy mi lehet a baj. Keresgélte, megtalálta: én írtam el valamit... egy rohadt betű! Ilyen már volt néhányszor, és hatalmas gáz! Jó, itt megmagyarázom, hogy azért gondoltam, hogy ő hibázott, mert szokott, de akkor is én bénáztam el, hogy azt a kis baromságot nem vettem észre. Hanyag voltam, figyelmetlen. Hogy kérjek így emelést? Max középső ujj emelést kapok...

A hétvégén volt Katával dupla találka is - az első nem várt volt, mert Olaffal eljöttek a városba egy koncertre, és Olaf volt az, aki mikor már itt voltak felhívott, hogy ugyan nézzek már le. Katával ugye vasárnapban maradtunk, addig kampány-csend :) Hagytam magam mégis elrángatni. Egy kis kínos szitu, adni akartam neki köszönőcsókot, de csak puszi lett belőle. Jófejkedtem, merthogy miért is ne, de ő csak fészkelődött. Mondom oké, nem csak hozzá jöttem, koncertezzünk. Nem kellett sokáig várnom, már ő jött oda szavak nélkül, bújni, ölelgetni. Persze ilyenkor nem adom könnyen magam - elvégre én kezdeményeztem először, hogy legyen minden rendben - most már mutasson valamit. Azért annyira nem is vagyok szigorú, szépen beadtam a derekam. Minő áldozat! :D
Persze Olaf megint adta a kerítőt, csak úgy lightosan, most azzal, hogy megpróbáltak szó nélkül lelépni. Kata így is, úgy is nálam aludt, mintegy megpecsételni, hogy nincs harag.

Ahj, ez a Kati... Hogy mennyire nincs most szükségem erre. Vasárnap már mindenképpen találkozunk. Azóta nem beszélek már vele olyan felszabadultan, sőt, már valahol el is döntöttem magamban, hogy nem folytatom ezt a dolgot így. Ő is érezheti ezt, mert egyre furábban viselkedik. A múltkorihoz képest feltünően kedves, bolondozó - szerintem sejti, hogy elrontott valamit.

Katáról még nem is írtam sokat. Okkal, mert nem akartam túlgondolkodni, túl bonyolítani, megkeseríteni a napjaimat azzal, hogy filózok rajta. Valahol sejtettem, hogy nem akarok most fejest ugrani egy újabb hosszú kapcsolatba, csak hagyni akartam a dolgokat alakulni – mert nagyon jól alakultak.

Jó, tegnap összedobtam, mit beszéltünk, de részleteiben rossz volt látni, hogy ennyire bizonytalan, csapong saját bevallása szerint. Néha bagózik, ami teljesen kiábrándít! Nagyon utálom a bagósokat, nálam egyenest kizáró ok. Aztán meg így pasizgat össze-vissza. Bár már büszkén jelentette, hogy ezzel a mostanival, aki nem akarta tőle komolyabban a dolgot nem feküdt le egyből. Gratulálok... (Én se panaszkodhatok, elég hamar ágyba bújtunk Katával.)

Hányszor álmodtam már azt, hogy kiesik a fogam?! Úgy jó részletesen... Utálom... Meg hogy eltörik valamim... Sose történt még ilyen - fogam is csak tejfog esett ki anno :) Biztos Irkáék hatása - együttérzésből álmodok ilyet! :) De hogy miért épp ezekre emléxem? Ne aggódj, ezeket nem jegyzetelem le :)

Most ment el Linda tőlem. Hát nagyon, nagyon fura szituáció volt. Igazából kölcsönadom neki a fényképezőgépemet, azért jött el elvileg, de gyakorlatilag ki akarta sírni magát. Azt tudtam, hogy van most valakije, de most azt is megtudtam, hogy épp most hagyta el – mielőtt össze jöttek volna.

Újhoz mentem, közelebb van, olcsóbb is, jó fej, és olyan fizimiskát csinált nekem, hogy jelentem, egy lány személyében partnerre tettem szert vele. Szóval megtartom - a fodrászt is :)

Volt réges-régen egy kislány, akit nagyon megkedveltem, Timi. Magas, de vékony, olyan kicsit esetlen volt, de én kedveltem, ha nem is barátok, de jó ismerősök voltunk - ő is abba a bizonyos gombolyag-hömpölyögtető klubba járt, mint Linda is, meg én is, de ez még jócskán régen volt. Timi tinilány volt, amikor én ifjú huszas. Arra is emlékszem, hogy mennyire bepánikolt, amikor a nyakamba vettem, mert olyan tériszonya van :) Öcsémmel egy párszor hazakísértük, amikor még otthon laktam - szigorúan barátkozói szándékkal, merthát nagyon fiatal volt még.

Nohát a másik szakember (aki nem szagos, csak rohad a bőre), Sehunnanfalváról felküzdötte magát a nagyvárosba, aztán ideszarta a spanyolviaszt. Reaktorfelügyelő... Végzettsége az összes munkatársénál alulmarad. Többször kért már tőlem segítséget, meg úgy mindenkitől, én persze készségesen segítettem is.

Linda, miután megbeszéltem vele, honnan is ismerem ama lánykát, megtudván, hogy sehonnan, másnap azért biztosra akart menni, és megkérdezte a csajt is. Hát nem aranyos? A kis feledékeny... Persze a csajszi már úgy válaszolt - az amúgy nagyon frappáns - levelemre, hogy jajj, összekevert valakivel...

Linda ma azzal hívott fel munka után, hogy honnan ismerem én xy csajszit, merthogy látta közösségi portálon, hogy ismerősök lettünk. Mondom mire fel a kérdés? Amúgy sehonnan, csak szimpatikus volt, közös ismerőseink is vannak, gondoltam bejelölöm, és megismerem.

Az én nagy bajom, hogy nem vagyok társasági ember... Pontosabban nem találom a helyem ebben a világban. Biztos is, hogy rossz helyen keresem. A bulikban csak a szokásos közeg vagyok, de igazán nem is ismerek senkit, aki csak ott éli ki magát. Az inkább társasági tér.

Az ünnepeket koncerttel töltöttem. De csak az estét, a nap többi részét a vendégemmel töltöttem, Ágival. Ő egy régi, főiskolai barátom, akivel a barátságnál több sose történt, de mindig egyre több. Jó barát, tényleg az. Ennek legjobb mércéje, hogy nagyon sok mindenben különbözik a hozzáállásunk, mégis megértjük egymást.

Lindának fel kell tenni új rendszert a gépére. Megkért rá, ideadta nekem, hogy csináljam meg. Egy pár napig nem lesz a városban, ezért nálam is maradt. Majd hétvégén visszakapja. Épp most ment fel egy office is a gépre, és találtam egy naplót a doksik között...

Merjek-e fizetés-emelést kérni? December elején volt egy éve, hogy itt dolgozom, de már akkor is annyi fizetést kaptam, mint pályakezdőként 2007 nyarán. És akkor kaptam még juttatásokat is, nomeg hivatalosan is annyit kerestem, itt pedig egyik sem áll fenn.

Linda hétvégén tudtomra adta, hogy van van egy srác, akivel kezd komolyodni a dolog. Megint épp vonaton voltam, amikor elmondta, és megint lemerült a végére a telefonom. De most persze nem akadtam ki, mert tudom, hogy mi az első gondolatod, és én is tisztában vagyok vele: hogy ez várható volt.

Én kezdeményeztem, igen, de tényleg csak a becsület lovagja szólalt meg bennem. Publikáltam egy képét, amit csináltunk róla, és jó visszhangja volt. Úgy fer, hogy tudatom vele, elvégre ő van a képen. Kb. annyit írtam, hogy "tudom, hogy épp utáljuk egymást, csak ezt akartam mutatni..."

És itt az ideje élni! Bár mostanában nincs is panasz rá. A fotózások gyűlnek-gyűlnek, fejlődök sokat, érzem. Örülök, hogy élhetek ennek a hobbimnak. Ki tudja, hátha egyszer hivatás lesz! Nem mellesleg nagyon jó lehetőség is lányokhoz közelebb kerülni. Mert akárhogy tagadják, mindenki szeretne magáról szép képeket látni, aki még nem is tartja magát érdemesnek rá, ő is szeretne csalódni ebben a véleményében. Nekem pedig, aki megadja nekik ezt az örömöt, nagy büszkeség, hogy ezt elérhettem náluk, élmény azt látni, amikor valaki neked köszönhetően hökken meg ön-ön nagyszerűségén!

Van a suliban is egy csaj, aki határozottan bejövős, olyan művészlélek, szereti az irodalmat, és hasonló intelligens dolgok. (Majd megérted...) Egész jóban vagyok már vele, de valahogy nem tudom megközelíteni. Ehhez közre játszik, hogy eleve nem így indítottam, mert ugye akkor még Lindával voltam, és kb. most kezdek úgy a lányokkal tényleg kezdeni valamit. Jó, volt egy Ivettes félresiklás, azt nem is számolom.

Újabb interjú, újra kávézóban. Legalább a "főnök" ismerős volt, egy fősulira jártunk. Azon kívül, hogy oldottabban beszélgettünk, több előnnyel nem is járt szerintem ez a dolog. Egy újabb frissen induló cég, amire szintén igaz, hogyha az elején belekerülsz, azzal megalapozod a pozíciódat. Áradozott itt róla, hogy mekkora pénz van már most benne, mégis a fizetés nem lenne annyi se, mint amennyit most keresek. Pedig lassan 3 évvel ezelőtt is ennyit kerestem, pályakezdő molekula-szelektálóként. Oké, közben jött egy válság, rendben, de ha kevesebbet keresek, az akkor is visszaesés.

De régen is írtam. Nem is értem, miért, de ideje pótolni! Biztos nagyon hiányoltál! :)
Meló téma, bár nem a mostani munkahelyemmel kapcsolatosan. Itt a szomszéd munkatárs még mindig büdös, a főnökasszony egy kicsit szelídült, bár ez leginkább a mérsékelt kommunikációnknak köszönhető. Kisfőnökkel volt egy érdekes beszélgetésem, megkérdeztem, hogy így egy bő év után kaphatnék-e valamilyen értékelést a munkámról. A válasz annyira terjedt csupán, hogyha valami rossz, szólnak, ha nem, akkor minden oké. Éljen a motiváció...

Korral jár az ártatlanság elvesztése? Nem a gyakorlati részre gondolok, hanem arra, hogy az ember érésével együtt jár az, hogy "bűnös" életet él, és így a hibáit inkább már nem látja hibának? Muszáj mindenkinek úgy megbékélnie magával, hogy engedékeny legyen az elveivel?  Én vagyok a hibás, ha ezt nem látom megoldásnak? Naívság ártatlannak lenni, vagy akarni, hogy azok legyünk?